…na, közben meg az van, hogy Mukinak két hete ígérgetem a Privát Ultra Tisza-tavas beszámolót?! Már ott tartunk, hogy a fogdmegjeit küldi rám kétnaponta, úgyhogy valamit muszáj voltam kiizadni magamból ide…😆 Technikai részletek most sincsenek, aki ilyesmire vágyik, annak megspórolok párszáz karaktert: 290 km bringa, 130 km futás, szumma bruttó 31 óra, a futás 16 és fél óra, vagy valami ilyesmi, megettem 16 zselét, megittam 13 liter izót, csomó vizet, kólát, meg sárga kólát, ettem Hevesen 30 deka selyemsonkát magába’, két hot-dogot Nagykátán meg három gombóc fagyit Sűlysápon, az egyik pisztácia volt…
…pisztácia, ha jól emlékszem…
Szóval az van, hogy épp itt körözgetek háromtízben a BEAC pályán a Berlin Maratonra való felkészülés jegyében és a balhés Kiscsiszár jut eszembe általánosból: “Csipikém én már úgy vagyok, hogy nekem tökmindegy, hogy én ütök, vagy engem ütnek, csak balhé legyen…”…nos, valahogy így vagyok én is a futással, egyik héten 9 kilométer 800 szinttel a Kékesre csőgázon, a másikon két kör a Tisza-tó körül, utána meg itt körözgetek háromtízben a BEAC pályán…nekem mindegy mi van, csak balhé legyen…
Egyébiránt az ötlet fundamentuma, márminthogy bringával menjek a Privát Ultra Tisza-tóra, az nem tőlem ered…Süni írta egy BuBa-s poszt alá, hogy ha már kész a bringaút a Balatonra, akkor Csipi futva menjen az UB-ra…Süni, amúgy ez tényleg tök jó ötlet, de a lehetőséget (egyelőre) meghagyom a nálamnál is nagyobb kreténeknek -neveket most nem mondok- viszont erről ugrott be, hogy ha már úgyis a Privát sorozat utolsó állomására készülök, akkor miért ne legyen az egy kicsit különleges….
Szerencsére van annyi respektem Mukinál, hogy last minute-ban zöld utat kaptam… az időponton nem nagyon kellett agyalnom, több tényező összesége miatt kizárólag augusztus második hétvégéje jöhetett szóba…picit kellemetlenül éreztem magam, hogy ellopom a show-t Jocótól, a következő heti indulótól, de szerencsére ő is megcsinálta a műsort a szép pályacsúcsos menetével, gratula Joe itt is…
Különben nem igazán aggódtam a teljesítés miatt… azt pontosan tudtam, hogy másfélszáz kilométer bringa után milyen állapotban szoktam lenni, meg azt is tudtam milyen állapotban kell lennem, hogy 130 km-t tudjak futni síkon, azt meg innentől kezdve tényként tudtam kezelni, hogy a két állapot pont metszi egymást… a hazaúton előzetesen semennyire se agyaltam, úgy voltam vele, ott majd lesz ami lesz, eltekergek magamnak oszt’ jóvan, hétfő reggel nyolcra érjek haza, akkor nyit a műhely…
Csak a leges-legszükségesebb futófelszereléseket vittem magammal, de így is kellemetlen volt bringán a hátizsák súlya… az utolsó pillanatban még szanáltam pár dolgot, kikerült a power bank, a bringás dzseki, a váltás alsógatya, meg egy maréknyi apróság… kellemetlenül nehéz volt így is a zsák, de az ilyen dolgokon könnyen át tudok lendülni, ez van, ezt kell szeretni, se a futócipőt, se a ruhát, se a kaját, se a nyomkövetőket, kulacsokat, stb. nem hagyhatom itthon… nehéz a zsák, ez van, az élet nem kívánságműsor, ha magas fokú komfortra vágyom akkor elmegyek a Daubnerbe, kiülök a teraszra krémest zabálni, de ez most nem az a hétvége…
…ez sem az a hétvége…
Megvan nektek a jelenet amikor Völgyzugolyban megalakul a Gyűrű szövetsége és Frodót elkiséri Aragorn, Legolas, Boromir meg a többiek Mordorba, az Egy gyűrűvel, mert Frodónak egyedül túlontúl nehéz lenne az út?… nos pontosan ilyen történés volt nekem az indulás itthonról a Tisza-tóra, ugyanis Gréta és András frissen szerzett irtó jó arc ismerősként csatlakozott hozzám a Tisza-tóig vezető bringaútra… nagy magányos harcos vagyok, de nagyon örültem nekik, főleg hogy a személyes varázsukon túl, jelentős szélárnyékkal segítettek nekem, ami különösen jól jött amikor Jászberény után ráfordultunk a metsző pofaszélre…
Mordorba (bocs, Tiszafüredre) érve gyors átöltözés, még gyorsabb altesti vakarózás, meg egy fotó után neki is iramodtam a 130 kilométernek… motiváló volt, hogy a bringámat pont az a személy és a párja őrizte meg, aki az általam ismert legőrültebb futócsajok egyike… Anikó Kör teljesítő, van Privát Ultrabalaton teljesítése, igazi vadember, most ugyan egy kisded volt a hóna alatt, de én még emlékszem arra amikor a Börzsönyt járta, nem is volt tele az erdő se medvével, se farkassal, pláne nem kenguruval… Anikó, Pisti, köszönök nektek mindent, főleg a sok röhögést, meg hogy hazafelé segítettetek felszállni a bringára…
Jól ment a futás, ráültem az általam jól ismert, jól bejáratott, sokáig fenntartható 5:30-as tempóra, kb az volt a terv, hogy ezzel az 5:30-assal utazok ameddig csak lehet…ez az 5:30 nem feszes, de ha minimalizáljuk a megállásokat, akkor meglehetősen termelékeny tud lenni…dél körül rajtoltam, természetesen már ekkor is pokoli meleg volt, nagyörömömre elkezdett ugyan felhősödni, de sajnos ez el is múlt… 30 kilométer környékére eléggé megrogytam, kicsit meg is lepődtem ezen, nem éreztem létjogosultságát még ennek ezen a ponton… ezen a ponton sok volt még hátra az esti hűvös időig, legalább négy óra, ez kurvasok, főleg hogy haladni is kéne… kínzó volt látni a strandokon a vízben hűsölő embereket, a jégkrémet nyalogató arcokat, a kényelmesen, kellemes menetszélben bringázókat, hazudnék, ha azt mondanám nem voltak pillanatok amikor megbántam, hogy én hülyefasz, miért nem jöttem októberben, autóval, mint minden normális futó… de ez van, persze ki is szállhattam volna, de úgy voltam vele, hogy most már poénból is végigmegyek, főleg hogy ennyien szurkolnak nekem, meg a gáton is leadtam a sztorit pár érdeklődő bringásnak… nem szeretek segget csinálni a számból, úgyhogy arra gondoltam, hogy a Tisza-tó-feeling nem teljes kínzó-pusztulat meleg nélkül…egy dologra koncentráltam: megtaláljam, óvjam, őrizzem azt a tempót, ami még kellően termelékeny, de még ebben a melegben se annyira gyilkos, hogy estére ne maradjon életerőm a hűvösebb időben futásra…
Minden hosszú futáson kell hogy legyen egy “legmélyebb pont”, különben vagy nem volt kellően hosszú, vagy nem volt futás… most ez a pont akkor jött el, amikor a sarudi strandon kiálltam a sort türelmesen a büfénél, rezignált nyugalommal végignéztem, ahogy a pultossrác csigalassúságú léptekkel elvánszorog a hűtőig és vissza, leteszi elém a szemlátomást jéghideg kólát…nyújtom neki a kétezrest, majd tárgyilagos monoton nyugalommal, mint valami call center automatája csak ennyit mond: nem tudsz készpénzzel fizetni, csak kártyával, PayPal-lal, vagy strandkártyával…faszom, ott álltam tizenvalahányezer forinttal a zsebemben, amit amúgy szívfájdalom nélkül kompletten odaadtam volna azért az egyetlen harmatosan gyöngyöző flakonú kóláért, de végig kellett néznem ahogy a pultossrác csigalassúságú léptekkel elindul a kólával a hűtő felé…
…az én kólámmal…
…azért ez odabaszott…
Mindegy, ez is csak egy történés, nem a világvége, a budiban beraktam a fejem a viz alá, feltöltöttem a kulacsokat, bevizeztem a törölközőmet, szemembe húztam a csuklyás sapkát, visszamásztam a gátra és elindultam észak felé…
Szeretem a csuklyás sapkát, de nem csak azért mert kiválóan működik, mint hűtőeszköz…a csuklyás sapka számomra a kapucni nyári reciproka, ha jól belehúzom a szemembe, akkor kialakul egyfajta csőlátás, nem látok jobbra, nem látok balra, nem látok fel, nem látok előre, enyhén leszegem a fejemet, és csak figyelem ahogy a metronómként ingó lábaim ütemesen el-elsuhannak a tovatűnő aszfalt fölött… néha fel-felpillantok, hogy vajon jó-e még az irány, de valójában egy alagútban megyek, miért ne lenne jó az irány… jó az irány, jó ez az állapot, szeretem nagyon, megszűnik az idő, megszűnik a külvilág, elég jól el lehet felejteni, hogy mégis mi a jó büdös franc folyik itten…
Minden hosszú futásnál el kell jönnie a “nagy pillanatnak”, különben vagy nem volt hosszú, vagy nem volt futás…ez a pillanat most az éjszaka közepén jött el, amikor már jó ideje mentem tökegyedül az alagutamban… a tekintélyes méretűre duzzadt telihold miatt a fejlámpát rég lekapcsoltam, a hold pengeéles árnyékot vetett mellém az aszfaltra, ha az az árnyék nem lett volna, akkor akár magányosnak is érezhettem volna magamat… épp azt matekoztam, hogy picit vissza kell vennem a tempóból, mert egyrészt Anikóéknak azt mondtam, hogy napfelkelte körülre érek körbe és nem akartam korábban ébreszteni őket, másrészt meg nem akartam sötétben bringára szállni… pont ezt számolgattam, amikor egy pillanatra felnéztem az égre és balra fent a Hold helyén a hatalmasra dagadt Szaturnusz volt… a józan énem azt mondta, hogy csak egy keskeny felhőcsík gyűrűt rajzolt a hatalmas gyűrűt a holdkorong elé, de ez természetesen nem így volt, bárki, aki akkor ott volt a Tisza-tó gátján az igazolhatja amit mondok: azon az éjszakán egy végtelen hosszú órán át a Szaturnusz rajzolt pengeéles árnyékot mellém az aszfaltra…
…azért ez odabaszott… hazahoztam az élményt…
Persze amúgy mindegy, ez is csak egy történés, nem a világvége, nyilván csak nekem volt érdekes ott a gáton az éjszaka közepén, meg aztán persze körbe is értem, meg Anikóék irtó kedvesen raktak bringára, meg csak az ötödik faluban tudtam reggelit venni, meg Nagykátán is sokat kellett várni a benzinkúton a hot-dogra, meg felforrt agyvízzel estem le a bringáról itthon a parkettára. de ez már mind nem semennyire sem volt érdekes, mert nekem a gáton az éjszaka közepén a Szaturnusz vetett pengeéles árnyékot az aszfaltra…
Szóval az van, hogy épp itt körözgetek háromtízben a BEAC pályán a Berlin maratonra való felkészülés jegyében, amúgy hazudok, rohadtul nem körözök háromtízben, csak vannak időpillantok amikor ennyi a tempóm, de a Szaturnusz az viszont tényleg igaz volt…